Reisz T. Csaba: Magyarország általános térképének elkészítése a 19. század első évtizedében.
Lipszky János és segítői térképészeti vállalkozásának jellemzése. Cartofil : Budapest, 2002.
(Jegyzetek nélküli részlet).

Forrás: Országos Széchényi Könyvtár

Lipszky János életét főként a halála előtt nem sokkal, 1825. december 20-án papírra vetett emlékirataiból (önéletírásából) ismerjük. Ennek első feldolgozója Gyurikovits György volt, de a későbbi biográfusok (pl. Wurzbach (!), Szinnyei József, MÉL stb.) előtt — az OSZK-ban megtalálható kézirattal együtt — ismeretlen maradt. Az önéletírást szinte szó szerinti fordításban közölte magyar nyelven Janovszky László 1892-ben, a későbbiekben Lipszkyről szóló dolgozatok ennek adatait vették át (pl. Csendes, ifj. Bartha). A két világháború között Ethey Gyula eredeti nyelven, németül publikálta az önéletírás egyes részeit, mint megjegyezte, az egész életrajz német, a záradéka pedig szlovák: „Ezt a könyvecskét és jegyzeteket saját kezűleg írtam, amely dolognak hitelére aláírtam, rátéve saját pecsétemet is. Szedlicsna, 1825. december 20. Lipszky János Óbester”. Ezt a kis cikket a cseh–szlovák szakirodalomban is egyedül Kuhař idézte 1960-ban, az őt felhasználó későbbi szerzők nem. Az emlékirat szlovák fordítását Juraj Fojtík tette közzé 1957-ben, a szlovák kutatóknál Janovszky munkáján kívül ez is visszatérően idézett tanulmány. Szlovákiai kutatásaim során az emlékirat szövegének nem autográf kéziratát és egy rövidített változatát is megtaláltam. Az önéletírást a kézirat eredeti nyelvén tettem közzé: az életrajzi részt németül, a birtokokra vonatkozó gazdasági feljegyzéseket csehszláv (tulajdonképpen nyugat-szlovák) nyelven. Az összeállításban elsősorban Lipszky önéletírásának a fordítások alapjául szolgáló német változatát használtam (az arra való állandó hivatkozás nélkül!), kiegészítve és esetenként pontosítva saját kutatási eredményeimmel. Az életrajz dátumait a könnyebb áttekintés érdekében kiemeltem.

Lipszky János 1766. április 10-én született a Trencsén megyei Szedlicsnán (ma Trenčiánske Stankovce része). Édesapja Lipszky Imre, édesanyja Petteney Borbála volt. A közeli turnai katolikus templomban keresztelték meg, bár evangélikus volt és élete végéig az is maradt.

Az alapfokú ismereteket bizonyára a szülői házban sajátította el, majd 1776–1777 között először a losonci református iskolába járt, 1778-ban a trencséni piaristáknál tanult, azt követően pedig 1779-től 1782-ig a nagy hírű pozsonyi evangélikus gimnázium tanulója volt, 1781. november 4-én vették fel a filozófiai osztályba. Ifj. Bartha Lajos hívta fel a figyelmet arra, hogy a fiatal Lipszky éppen azokban az iskolákban folytatta tanulmányait, amelyekben a korszakot jellemző latin központú oktatás helyett a modern iskolai tananyag, a földrajz–történelem, a matematika, a fizika és más természettudományi ismeretek, így például a földméréstan oktatása játszott fontos szerepet. Ez az iskolázottság alapvetően meghatározhatta az ifjú későbbi életpályáját.

Lipszky középiskolai tanulmányai után katonai pályára lépett, amelyet a líceum igazgatója, Sztrecskó János György tanácsolt neki. Önéletírása szerint 1783-ban mint önkéntes kadét (volontair Cadet) került az Andreas von Neu ezredes vezette katonai térképészethez, első életrajzírója szerint viszont 1784. február 12-én. A szlovák kutatók Wurzbach nyomán a bécsújhelyi katonai akadémiát is iskolái között említik, azonban ennek a feltárt forrásokban nincs nyoma. Ugyancsak egyedül Wurzbach említi a cs. kir. Mérnökakadémiát, de erre sincs megerősítő adat.

Lipszkyt 1784. december 11-én br. Martin Graeven altábornagy felvette huszárezredébe mint saját tisztjelöltet (Cadet ex propriis), azzal a nyomatékos parancs-csal, hogy teljes testi kifejlődéséig maradjon mint vezényelt a katonai térképészet munkálatainál. A katonai nyilvántartás szerit az alig 19 éves ifjú 5 láb 4 hüvelyk (168 cm) magas volt. A fiatal katona előbb az 1. őrnagyi osztály (vagyis divízió) 2. századába (svadronjába) volt besorolva — bár nem tartózkodott az alegységnél, mert még a Neu-féle térképészeti munkálatoknál dolgozott —, később, 1785. március 1-jén átkerült a 2. őrnagyi osztály 2. századába.

Lipszky 1785 folyamán közvetlen főnökével, Anton Geispitzheim főhadnaggyal összeütközésbe került, mert az a szolgálati engedelmességre és az alárendeltségre hivatkozva különféle büntetendő cselekedetekre kívánta felhasználni és utasítani. A vitát párbaj zárta le, amelyben Lipszky a jobb kezén megsebesült, a főhadnagyot pedig, más büntetendő tevékenysége miatt is, rövid idő múlva szégyenszemre elbocsátották. A katonák közötti párbajt szigorúan tiltották, emiatt Lipszky, félve a következményektől, először arra gondolt, hogy szolgálati feladatait hátrahagyva elmenekül. Rövid gondolkodás után azonban — a jóindulatban bízva — önként jelentkezett ezredénél. A szavai szerint „felejthetetlen ezredese”, Rudolf von Otto várakozásával ellentétben igen kitüntetően fogadta, a legkisebb szemrehányással sem illette őt. Sőt, „az ifjabb tiszteket és az ezred néhány előkelőbb tisztjelöltjét beosztották hozzám, hogy nekik a gyakorlati geometria előismereteiben, különösképpen pedig a katonai rajzolásban és a szemmérték szerinti (a la vue) felvételezésben órákat adjak, azzal az ígérettel, hogy az ezrednél megüresedő legelső alhadnagyi állást megkapom.”

Geispitzheim a vezérkarnál dolgozott, Lipszkyt bizonyára Neu ezredes utasítására osztották be közvetlen parancsnoksága alá. A főhadnagy 1784–1785-ben összesen 16 térképlapot készített el, Vas, Sopron, Zala, Tolna, Baranya és Bács vármegyék területéről. A fiatal katonatiszt is részt vehetett a szelvények összeállításánál vagy felvételezésénél. Sajnos az ezred alegységeiről készült havi jelentések hiányoznak az év első feléről, így csak valószínűsíthető, hogy Lipszky akkor tért vissza ezredébe, mikor az új alegységénél elfoglalta a helyét, vagyis 1785. március 1-jén. Az viszont kimutatható, hogy 1785 őszén már nem mint vezényelt, hanem mint szabadságra küldött szerepelt az ezredrevíziós iratokban. Az alegység ekkor Iregnél állomásozott.

1786 tavaszán az Udvari Haditanács utasítására az ezredparancsnok szigorú felelőssége mellett (Lipszky szándékai és az ezred akarata ellenére) Neu ezredes, az egész adószabályozási vállalkozás akkori igazgatója kifejezett kívánságára 2 forint pótlékkal Pestre rendelték a kataszteri felmérésekhez, ahol egészen 1787 őszéig részt vett a munkálatokban. Az ezred fennmaradt iratai szerint Lipszkyt az 1786. március 29-én Budán kelt főhadparancsnoksági rendelet alapján április 26-tól kezdődően rendelték a magyarországi felmérésekhez, és nem Pestre, hanem Nyitrára (az ottani kerületbe). 1787 októberéig a havi jelentések mindig rögzítették, hogy Lipszkyt a térképészeti munkálatokhoz vezényelték, tehát október után került vissza alegységéhez. Megjegyzendő, hogy éppen itt, a nyitrai kerület felmérési munkálataiban vett részt Müller Ignác, az 1769. évi Magyarország-térkép készítője, így Lipszkynek lehetősége volt tőle is tanulni. Gyurikovits György megemlítette, hogy a katonatiszt szolgálati ideje, vagyis 1784 óta, valamint az 1786. évi adószabályozási munkálatoknál abban a helyzetben volt, hogy részben az országot megismerje, részben pedig térképeket és terveket gyűjtsön (ezt 18 éven át tette). Az év végén kitört török háborúba a Graeven-ezred is bekapcsolódott, és a déli határszakaszokra vonult; Lipszky alegysége, a 2. őrnagyi osztály 2. százada november–december hónapban Szlavóniában állomásozott, békeellátmánnyal.

Lipszky 1787 késő őszéig, a törökkel szembeni háború kitöréséig állott mint vezényelt a felméréseknél, és csak akkor érkezett be a törzshöz, mikor az ezred az elszállásolásra a Bánságba, Versecre vonult. 1787–1789 között a török elleni délvidéki harcokban vett részt. 1788 januárjában azzal bízták meg, hogy egy csapattal az ezred szükségletére ruházati és fegyverzeti felszerelést hozzon el a szlavóniai tartaléktól. Amint a visszaúton a Szurdukon keresztül kelt át a Dunán, a Pancsova felől érkező török csapatnak elárulták, emiatt csak a szekéroszlop kitartó és célszerű álcázásával és az előírt útvonal hirtelen megváltoztatásával sikerült az ellenséggel való összeütközést elkerülnie, és az egész menetoszlopot az ezrednek megmentenie. Ennek jutalmaképp 1788. február 4-én előléptették. Lipszky „emlékezete” szerint alkáplárrá („Vice Korporal”), az ezrediratok szerint azonban egyértelműen káplárrá („wirkliche Korporal”) nevezték ki.

Az ezred tavaszig a Mehádia és Orsova közötti táborba volt rendelve, Lipszky mint káplár vett részt a Mehádiáról Lugosra történt visszavonulóig. Ez időben az akkori dandárparancsnok, az előőrsöket vezető br. Vécsey Siegbert vezérőrnagy mellett mint hírvivő káplár teljesített szolgálatot, ő szállította a parancsokat az alárendelt csapatoknak és az előőrsláncnak. Egy ilyen alkalommal Karánsebesnél, az úgynevezett Ovidius-toronynál kilőtték alóla a lovat, teljes poggyásza odaveszett, és ő maga is csak nagy nehézségek árán, csupán az alegység alhadnagya, Nagy András segítségével menekült meg.

Lipszky János jó katona, feletteseinek büszkesége lehetett, önéletírása szerint az ezred összes törzs- és főtisztje nagy figyelemmel és jóindulattal viseltetett iránta. Emiatt a következő tiszti állás várományosa, Erdődy András őrmester irigységből és féltékenységből a legelkeseredettebb ellenségévé vált. Mindent megkísérelt, hogy üldözze őt, végül egyszer brutálisan szidalmazni kezdte, amin Lipszky annyira felháborodott és megbántódott, hogy fogott két pisztolyt, egyet magának, egyet neki, és teljes méreggel rontott a sátorba. Már az őrmester testére célzott, amikor Joseph Koronthály másodkapitány megragadta a kezét, és letartóztatva az ezredes sátrába vitte. Az ezredes alapos intelemben részesítette, de fiatal korára való tekintettel nem büntette meg őt a törvény teljes szigorával, ennek értelmében ugyanis az önbíráskodó katonát ki kellett volna végezni.

A lugosi visszavonulás után a dandárt (amelybe a Graeven-ezred is beletartozott) gr. Harrach vezérőrnagy vezetése alatt az újpalánkai földsáncok bevételére és egyben a Bánság törököktől való megtisztítására rendelték ki. Ezen erős hely bevétele a császári-királyi sereg sok száz halottjába került, nem is számolva a sebesülteket. A törökök elkeseredten küzdöttek, emiatt többször sikertelenül végződtek a rohamok, és ez az Eszterházy- és Pálffy-gyalogosezredeket teljesen elcsüggesztette. Végül önkénteseket választottak: 12 huszárnak kellett a rohamot megkezdeni, őket négy divízió gyalogos követte, és negyven Hessen-ezredbeli huszár zárta a támadó egységet. Lipszky az önkéntesekkel olyan szerencsés volt, hogy csellel a sáncok árkáig sikerült átvágtatnia. Ezalatt a gyalogság a sáncokat rohamozta, sajnos sikertelenül, a rohameszközöket hátrahagyva kellett visszavonulniuk. Lipszky három emberrel a mellvéd mögött a sáncárokban maradt, míg végül csellel bevették az erődítményt, és feltétel nélküli kapitulációra kényszerítették a védőket. Az ifjú katonát bátor viselkedéséért az elöljárók különleges rendelkezésére 28 idősebb, az ezredben szolgáló kadéttársa megelőzésével 1788. december 4-én alhadnaggyá nevezték ki. A következő évben (1789) Ernst Gideon Loudon tábornagy vezetése alatt részt vett a horvátországi hadjáratban, amely expedíciót a horvát határőrvidéket szorongató szkutari basa ellen indítottak.

1790-ben a Graeven-ezred két osztályát (velük Lipszkyt is) gr. Festetics György alezredes parancsnoksága alatt Budára vezényelték az országgyűlésre. Az ezred magyar tisztjeit sem hagyta érintetlenül az országgyűlést jellemző nemzeti felbuzdulás, és beadványt intéztek az ország rendjeihez, amelyben többek között magyar nyelvű vezényletet követeltek. A dokumentumot Festetics és több társa írta alá, azonban Laczkovics János későbbi önigazoló jelentésében még több személyt nevezett meg, akik az aláírók között szerepeltek volna: „[Festetics] a többször említett kérvényt az összes magyar tiszthez, és ilyen volt Schmied, Archi, Ruzsovits, Koronthály kapitányoktól Tsitsmán, Szili, Vincze, gr. Pejasevits, Borsitzki, Nagy, Noszák, Ladányi, Lipszki, Guozdentsevits, Vidos fő- és alhadnagyokon keresztül minden bennszülött magyarhoz, gr. Pálffyt kivéve, aki akkor szabadságra utazott, odavitte, hogy írják alá.” Elképzelhető, hogy a felső vezetés reakciójától tartva nem írták alá valamennyien a kérvényt, és a későbbiek igazolták is aggodalmukat: Festeticset és társait előbb lefogatták, majd egy távoli állomáshelyre vezényelték (emiatt a gróf ki is lépett a szolgálatból).

A déli határokon zajló bizonytalanságok miatt — és talán a kérvény büntetéseképpen — az alegységeket visszarendelték Belgrádhoz. A szisztovói béke után Lipszkynek 40 huszárral Szendrőről Belgrádba kellett szállítania az ottani ágyúkat. A béke (és az átadandó területek) miatt elégedetlenkedő elkeseredett szerbek azonban Grockán összegyűltek, szidalmazták és vádolták a kormányzatot, hogy kiszolgáltatták őket ősi ellenségüknek. Megpróbálták fegyveresen elragadni az ágyúkat, hogy rajtaütéssel elfoglalják Belgrádot és kikiáltsák az oszmán birodalomtól való függetlenségüket. Lipszky csak határozott fellépéssel, az uralkodó nevében tett legkomolyabb ígéretekkel tudta megakadályozni őket tervükben (minderről részletes jelentést is készített gr. Vallis tábornagynak, Belgrád akkori parancsnokának). Az ott kötött béke után ő vezette azt a csapatot, amely fogadta a várat átvevő, két török zászlóval érkező basát.

1790–1793 között az ezred Galíciában állomásozott, Lipszky annak törzsénél, Horodenkában, majd Zborowban volt. 1791-ben Sattarogában, Csernovitz közelében, 1792-ben Snyatynban, 1793-ban Zborowban szolgált. Erről a távoli unalmas garnizonéletről többet nem is jegyzett fel önéletírásában.

1793 végén (akkor már az új tulajdonosról Vécseynek nevezett) ezredével a francia forradalom elleni háború katonájaként a Rajnához vonult, ahol 1794 januárjától a megérkező törzzsel együtt a Baden-Durlach-beli Pforzheimbe rendelték. Neu ezredes, aki ekkor Albert szász-tescheni herceg hadseregében volt főszállásadómester, amint megtudta, hogy Lipszky a közelben állomásozik, annak tudta nélkül javasolta, hogy az ottani főszállásmesteri hivatalhoz vezényeljék át főhadnagyi rangban. Az ifjú tisztet már régebb óta ismerő és kedvelő ezredtulajdonos, br. Vécsey Siegbert azonban az átehelyezést elhallgatva felajánlotta neki a személye melletti adjutánsi állást. Ezt Lipszky elfogadta, és ezért 1794. május 1-jén 11 társát megelőzve főhadnaggyá léptették elő (de 1795. április 30-ig korábbi rangjának megfelelő bérrel). E naptól kezdve Vécsey segédtisztjeként mindig mellette tartózkodott mint vezényelt, 1795 novemberétől Pesten. 1799-ben egy titkos rosszakarója, akinek nevét soha nem sikerült megtudnia, ismét az itáliai hadsereg főszállásmesteri hivatalához javasolta. Az áthelyezést úgy igyekezett meggátolni Vécsey, hogy 1799. november 21-én 8 társát megelőzve másodkapitánnyá léptette elő (de 1800. november 20-ig főhadnagyi javadalmazása maradt). Lipszky ebben a rendfokozatban szolgált felettese oldalán egészen annak haláláig. A tábornok temetéséről is Lipszky gondoskodott, és a végakarattal ellentétben a katonai rendfokozatot megillető ünnepélyes körülmények között vett búcsút egykori parancsnokától. Lipszky mind szolgálati feladatait, mind az ezredtulajdonos személye körüli teendőket akkora buzgalommal és ragaszkodással végezte, hogy Vécsey őt jelölte ki hagyatéka fő örökösének. Lipszky azonban a döntés megváltoztatására kérte parancsnokát, mert nem akart úgy örökölni, hogy a tábornok tulajdon fiát, Ágostont (a későbbi tábornokot és grófot) teljesen kitagadta hagyatékából.

1795–1805, illetve 1806–1808 között Lipszky Pesten tartózkodott, ebben az időben készítette el fő művét, a Mappa generalis Regni Hungariae-t, és összeállította Pest és Buda várostérképét is. Térképészeti munkájáról önéletírásában viszonylag szűkszavúan szólt. Egyéb katonai tevékenysége mellett egy elméleti munka mellékletének szánta csak a térképet, amihez igen sok anyagot gyűjtött. A művét megismerők a térkép önálló megjelentetésére biztatták, és magyas hivatali méltóságok, József nádor és a hadügyminiszter Károly főherceg is mindent megtett, hogy zavartalanul dolgozhasson. Az utóbbi a térképkészítés idejére más szolgálatai alól mentesítette és Pestre rendelte.

Az állománytáblák feljegyzése szerint Lipszky ezredtulajdonosa — aki a pesti hadosztály parancsnoka volt — adjutánsaként 1795 novemberétől tartózkodott Pesten. Bár Vécsey 1801-ben nyugállományba vonult, Lipszky mellette maradt adjutánsként, azonban Vécsey halálával (1802. július 30.) megszűnt az a jogcíme, hogy Pesten tartózkodjék, így alakulatához vissza kellett térnie. 1802. szeptember 20-án br. Alvinczy táborszernagy az Udvari Haditanács elé terjesztette József nádor azon kívánságát, hogy Lipszky kapitányt a vállalt Magyarország-térképe elkészítéséig hagyják Pesten, és biztosítsák számára illetménye teljes élvezetét. A Haditanács utasította az illetékes Nyugat-galíciai Főhadparancsnokságot, hogy „nevezett kapitányt ezen közhasznú munka teljes kidolgozásáig hagyják Pesten, és neki az időre a Vécsey Huszárezrednél mint vezényeltnek fizessék teljes illetményét, egyéb juttatásait”. A szeptember 27-i rendelet értelmében Lipszky Pesten maradhatott továbbra is, sőt augusztus 16-tól a városban tartózkodásáig Szathmáry József közlegény is magánszolgálatában állt. A Magyarországi Főhadparancsnokság felterjesztésére megerősítette ezt a vezénylést az Udvari Haditanács 1805. április 25-i rendelete, és a Krakkóban május 5-én ez alapján készült főhadparancsnoki rendelet is. Lipszky egészen 1805. augusztus 31-ig tartózkodott Pesten, ekkor visszatért alakulatához. Az adatok alapján tehát egyértelmű, hogy 1795 novemberétől 1805 augusztus végéig folyamatosan és nem csak alkalmanként volt Pesten, mint azt a szerzőséget éppen a szerkesztéshez szükséges idő hiányával magyarázó Csendes állította.

Lipszky főhadnagy számára fontos volt ugyan a térkép elkészítése, de a francia–osztrák háború kitörésének hírére munkáját abbahagyva a frontra sietett, emiatt műve kiadása is szünetelt. Hiába akarták elöljárói távol tartani a közvetlen csatározásoktól (ez veszélyeztette volna a térkép megjelenését!), ő előzetes bejelentés és engedély nélkül állomáshelyét elhagyta:

Az akkori állásom ugyan hivatalosan elrendelt volt, vissza akartak tartani, és az ezredparancsnokság már áthelyezett engem a Magyarországra rendelt tartalék osztályhoz, de munkámat szabad elhatározásból, és csak pusztán szolgálatom szabad óráiban végeztem, és bár nem volt kevésbé tiszteletreméltó, mégis mikor a háború — a tulajdonképpeni szolgálat, melynek egész életemet szenteltem — hívott, megzavarodva akkori állomáshelyemet előzetes engedély nélkül elhagytam, erőltetett menetben a bajor határ felé menetelő ezredem után siettem, és szerencsésen az első puskalövések előtt Schärdingnél, a századom legszélső posztjánál beértem.

Alakulatát az első vonalban találta, és mint rangban legidősebb, átvette a vezető nélkül álló osztály és az előőrsök vezényletét. Egészen az austerlitzi ütközetig ő intézte a Kutuzov parancsnoksága alatt levő orosz hadtesthez beosztott szélső szárnycsapatok csatározásait. 1805. december 2-án Austerlitznél a csatában fején megsebesült, de az ütközetben kitűnt önálló intézkedéseivel. (Később majd a Mária Terézia-rend iránti kérvényéhez mellékeli tiszttársainak Kézdivásárhelyen 1810. augusztus 21-én kelt bizonyítványát hősies viselkedéséről.)

1805. november 1-jén az uralkodó József nádor kívánságára őrnaggyá nevezte ki, és az Udvari Haditanács parancsára a magyar nemesi felkelés főhadiszállásának törzséhez (a főszállásmesteri hivatalhoz), Budára vezényelték. Lipszky azonban addig nem volt hajlandó elfogadni a kinevezést és áthelyezést, amíg br. Johann Friedrich Mohr ezredes, aki a visszavonulás alkalmával és a csatában összekülönbözött vele, csapatai előtt elégtételt nem nyújt neki, vagy kettejük közül az egyiket el nem bocsátják. Az ügyben az ezred tulajdonosának, Friedrich hessen-homburgi hercegnek kellett közbenjárnia.

Az 1805. december 26-án megkötött pozsonyi béke után, 1806. február 1-jén a nemesi felkelés törzséből számfeletti őrnagyként visszakerült ezredébe, ahol „fennálló egyenetlenségei” miatt ismét összeütközött br. Mohrral, ezért az Udvari Haditanács leirata nyomán 1806. május 20-án hasonló minőségben áthelyezték a Kienmayer-huszárezredhez.

A béke megszületése után a magyar és horvát nemesi felkelés feloszlatásával az odavezényelt tisztek (új) beosztásba (vissza)helyezéséről is rendelkeztek. József nádor 1806. január 30-i átiratában tájékoztatta a Haditanácsot arról, hogy az uralkodó az insurrectiókat feloszlatta. A dokumentumhoz két melléklet is tartozott, azon tisztek jegyzéke, akiket korábban a felkelés egységeihez rendeltek. Ezek között volt Lipszky őrnagy, korábban kapitány a Hessen-Homburg-huszároknál, aki különösen az austerlitzi csatánál jeleskedett, és kifejezte azon kívánságát, hogy „az 1805. április 25-i rendeletet, amelyben engedélyezték számára, hogy kitűnő Magyarország-térképét mint vezényelt Pesten befejezze, ismét helyezzék hatályba”. Lipszkyt kívánságát figyelmen kívül hagyva ekkor első kapitányként visszarendelték eredeti alakulatához, csakúgy mint mindenki mást. Február 21-én a nádor kinyilvánította, hogy a Haditanács visszarendelései ellen semmi kifogása nincs, de a legfelsőbb elhatározással Lipszky kapitányt november 2-án őrnaggyá léptették elő. Ezt a Haditanács tudomásul vette. 1806. március 22-én a Magyarországi Főhadparancsnokság kérte, hogy a magyar térkép kidolgozására Pesten található Lipszky őrnagyot (a Kienmayer-huszároktól) továbbra is teljes bérével mint vezényeltet hagyják ott. Ezt a Haditanács április 1-jén jóváhagyta, és erről az illetékes galíciai főhadparancsnokságot is értesítették. Ez időtől fogva a katonatiszt ismét huzamosabb ideig, egészen 1808 végéig tartózkodott a fővárosban, és térképe kiadásának befejezésén dolgozott.

1807. február 1-jén br. Frimont Johann vezérőrnagy ezredtulajdonos külön kérésére az ő ezredéhez helyezték át mint második (és 1808. február 20-tól első) őrnagyot, és megbízást kapott arra, hogy szervezzen hadi iskolát a fiatal tisztek és tisztjelöltek (kadétok) számára. Az őrnagynak nem először kellett tiszttársai képzését megszerveznie: még egészen fiatalon, első párbaja után bízta meg akkori elöljárója, hogy a társait oktassa. Az azóta eltelt idő és az általa végzett munka során szerzett tapasztalatok egy komoly, alapjaiban is kidolgozott oktatási rendszer kialakítására ösztönözték. Energikusan munkához látott, melynek eredményeképpen 1808. augusztus 20-i dátummal beterjesztett egy javaslatot az ezrednél létesítendő katonai iskola felállítására.

A mű előszavában meghatározta a hadtudomány fogalmát, azt, hogy mit kell minden tisztnek elengedhetetlenül tudnia, továbbá milyen alapfogalmakat és ismereteket kell elsajátítania. Az ismereteket három osztályba sorolta:

1. osztály az előkészítő tudományok: a) „tiszta matematika”: számolás, algebra, geometria és trigonometria; b) alkalmazott matematika: mechanikai és optikai ismeretek; c) térképészet: rajz, elsősorban katonai.

2. osztály a katonai hivatás tudományai: d) taktika teljes terjedelmében; e) ismeretek a műszaki tudományokban; f) katonai építészet; g) ostromépítészet; h) stratégia.

3. osztály a javasolt segédtudományok: i) nyelvek, főleg francia és német; j) földrajz — statisztikai és politikai ismeretek; k) (elsősorban had)történelem; l) lóismeret.

Munkájában metodikai feljegyzéseket is közölt, figyelme a tisztek csoportjából kikerülő tanárra is kiterjedt. Kifejezett követelménynek tartotta a szakértelmet és a kvalifikációt. Az oktatást tudományos és mechanikus részre osztotta fel, az előbbibe sorolt mindent, ami a hadi stúdiumok előismereteihez tartozott, az utóbbiba pedig azon ismereteket, amik a szolgálati és gyakorlati rendet szabályozták.

Az ezred tisztjeinek felsőbb képzésére szolgáló kurzusban a heti órarendet 37 órára bontotta és meghatározta az órák mennyiségét: matematika (algebra, geometria, trigonometria) 6,5 óra, rajz 7,5 óra, földrajz és történelem 6,5 óra, francia nyelv 6 óra, gyakorlati előadások és tereptan 3 óra, előadások és vizsga a szolgálati rendből 6 óra, teljes erőd felépítése 1,5 óra.

I. Ferenc 1808 nyarától ismét háborúra készült Napóleon ellen: ennek részeként az országgyűlés ismét újoncokat szavazott meg a hadsereg számára és a nemesi felkelés felállítását is elfogadta. 1809 tavaszán kitört a háború, a hadüzenetet április 9-én juttatták el a francia–német csapatokhoz, és másnap a támadások is megindultak. A csatározások azonban az ellenfél sikereit hozták, a győzelmes Napóleont, úgy tűnt, semmi sem állíthatja meg. Az osztrák uralkodó csapatai állandó visszavonulásban voltak, a reguláris hadsereg nem bizonyult elegendőnek az előretörő franciákkal szemben. Lipszkyt erőltetett meneteléssel Klagenfurton és Villachon át Pontafelbe (Itália) küldték az 5. hadtesthez, amely Chasteler vezetése alatt állt. Megérkezése után az előőrsöket felállította és a kialakult helyzetet kezdte vizsgálni, mikor március 8-án a felkelés újból felállított főhadiszállásához parancsolták (Gomez altábornagy február 24-i javaslata alapján, ő alá beosztva március 16-tól; a nemesi felkelés főparancsnokságának felállítását 1809. április 10-re fejezték be). Bécsben — amikor minden levéltár és hivatal Magyarországra költözött és a franciák a város falai alatt álltak — gr. Stadion államminisztertől titkos utasításokat és egy nyílt parancsot kapott, amelynek értelmében Stájerország, Karintia és Krajna területén kellett minden alkalmas hadállást felkutatnia és minden eshetőségre felkészülve a szükséges hídfőállásokat megtekintenie.

Feladata végrehajtása után ismét Budára rendelték. Az uralkodó 1809. május 8-án alezredessé és József nádor mellé („ad latus Sr. K. K. Hoheit”) nevezte ki, és mint ilyen a nemesi felkelés vezérkarában tevékenykedett. A nádor május 10-én teljes meghatalmazással Győrbe küldte Lipszkyt, aki május 12-én érkezett meg oda. Feladata az volt, hogy Davidovics Pál táborszernagy és Mecséry János tábornok megérkeztéig mint az insurrectio ideiglenes parancsnoka a többnyire Győrött gyülekező egységek stratégiai felkészítését vezesse, „az időnként beérkező ezredeket és zászlóaljakat célszerűen felállítsa és Magyarország határain a felderítő” és őrcsapatokat felállítsa és irányítsa, valamint hogy Győrött és környékén az elsáncolást elrendelje és foganatosítsa, és általában minden célszerű intézkedést megtegyen a franciák hirtelen betörése ellen. Megérkezése után az osztrák hatóságokkal és a határszéli vármegyék állandó bizottságaival azonnal összeköttetésbe lépett, ezért gyorsan értesülhetett a francia csapatok mozdulatairól, a foglyoktól pedig céljairól is. Az alezredes Lipszky erről a feladatról megjegyezte: „Az insurrectio helyzete kritikus volt, és az eredmény az ellenség elszánt, gyors előrenyomulása esetén kétségtelen. Nem volt vesztegetni való időnk, de tulajdonképpen nem tehettem egyebet, mint hogy az insurrectio gyöngeségét, a mennyire lehet, leplezvén, az országban ismert, általános mozdulatokat ravaszsággal és stratégiával kihasználjam: csak gyors elhatározás és kockázatos cselvetés ígért némi sikert.” Az előőrsök számát megkettőzte, nagyobb csapatokat rendelt oda, ahol az ellenség járóőrei felbukkantak (Moson és Óvár közé), és ezzel olyan ügyesen tevékenykedett a franciákkal szemben, hogy azokban azt a meggyőződést keltette, hogy Győr alatt már 30 000 ember áll. Május 13-án Napóleon elfoglalta Bécset, I. Ferenc és udvara Komáromba (majd később Tatára) menekült. Montbrunn a francia előcsapatokkal elindult Magyarország felé, május 15-én már a határnál járt. Május 14-én Lipszky — látva a helyzet bizonytalanságát — több hajót hadikészlettel megrakva Győrből Komáromba küldött, nehogy azok az ellenség kezébe kerüljenek.

Május 18-án Lipszky a Vas megyei lovasezred egyik osztályával megkezdte a felderítést a határ menti térségben. Az egyik lovasszázad Levél faluban szembetalálkozott a franciák egyik egységével, közülük egy tisztet és közlegényt elfogtak. A határon gyülekezett francia csapatok hirtelen előrenyomulásakor a május 20-án érkező pesti lovasezreddel az ellenséget a határ mögé igyekeztek visszaszorítani, hogy ezzel biztosítsák a Győrnél még mindig csak gyülekező insurrectiót az idő előtti támadásokkal szemben, ám a franciák előrenyomultak.

Mecséry megérkeztekor Lipszky írásbeli jelentést tett a teljes helyzetről, a Győrtől Magyarország határain Kützéig és a Lajta menti Bruckig megtett intézkedéseiről. A parancsnok őt és gr. Zichy Ferenc alezredest május 23-án felderítésre küldte ki, amelynek során hatvan gránátost megszalasztottak, két vadászt elfogtak, de őket, mivel Montbrunn őrségének tagjai voltak, a nádor parancsára el kellett engedniük. Az akció idején megbizonyosodtak arról, hogy Mosonmagyaróvár környékét már megszállták a franciák: Moson megyétől 6000 lóporciót rekviráltak, és hasonló híreket kaptak Pozsony vármegyéből is.

Lipszkyt ezután május 29-én négy lovasezreddel Pápára vezényelték, ahol lehetőségei szerint állandó összeköttetést kellett fenntartania az Itáliából Szentgotthárdon és Tüskeváron keresztül visszavonuló János főherceggel. A június 5-én Győrben kelt parancs szerint Lipszky alezredesnek az volt a feladata, hogy Chiolich Carl századossal maradjon Pápán, a marcali ingoványt figyelje, az azon keresztül vezető minden átjárót romboltasson le, és tartsa azt állandóan járhatatlan állapotban. Júniusban a pesti és veszprémi sereggel két napig, június 10-ig sikerrel akadályozta meg a franciák Marcalon való átkelését, ezzel lehetővé vált, hogy János főherceg csapataival Győr alá érkezzen, ahol június 13-án egyesült a nemesi felkelés seregeivel.

Június 14-én a győri csatában a francia egységek felülkerekedtek a császári-királyi és nemesi alakulatokon, majd nyolc napi ostrom után, június 24-én Győr várát is bevették. Még előbb, június 21–22-én történt kísérlet arra, hogy felmentsék Győrt, ez azonban nem járt sikerrel. János főherceg még utasította a somogyi lovasezredet, hogy Lipszky parancsnoksága alatt Révfalu ellen támadjon, azonban a francia csapatok vonalát nem tudták áttörni, ezért kénytelenek voltak visszavonulni. A francia Itáliai Hadsereg elvonulása után egy lovasezred megközelítette Győr erődítményeit. Az egységnél tartózkodó Lipszky július 5-i jelentésében arról tudósította a nádort, hogy szürkületkor Győr irányába járőrözött, és azt tapasztalta, hogy a fehérvári kapu előtt elsáncoltak. A városi lakosság beszámolója szerint a helyőrség nagyon gyenge és a kaput naponta bezárják, és kb. egy hónapig tudják magukat élelmezni.

A kivonuló francia csapatok után ismét osztrák ellenőrzés alá kerülhetett a győri csatatér, ami rettenetes képet mutatott: katonák, lovak tetemei mindenütt. A nádor július 8-án utasítást adott a halottak eltemetésére és a szerteszét levő fegyverzet összeszedésére. Július 9-én Lipszky jelentette, hogy a tűzfegyverek összegyűjtését a győri harcmezőről megszervezte.

A győri csatát követő fegyvernyugvás és béketárgyalások idején I. Ferenc Tatára magához kérette Lipszkyt, kitüntető keggyel fogadta, magánál tartotta ebédre is, majd arra utasította, hogy derítse fel a Duna mentén a katonai és harcászati szempontból ellenállásra legalkalmasabb helyeket. A feladat teljesítéséhez teljhatalommal és megfelelő rendeletekkel is ellátták. Az uralkodó bizonyára arra készült, hogy a francia csapatok előrenyomulásával a Duna mögé húzódva fogja a maradék ország védelmét biztosítani.

A további harcokra készülődés jegyében Lipszkyt szeptemberben Pestre rendelték, hogy Magyarország térképét újra kiadja. Lipszky jelentette, hogy 200 példányt tud elkészíteni anélkül, hogy a lemezeket megújítaná (ami legalább 5 hónapot venne igénybe). „Egyedül az insurrectiónak több mint száz példányra van szüksége” — jegyezte fel naplójában a nádor, és hogy „Lipszky 50 forintért adja, ami egyébként 130 forintba kerül”.

A nádor Lipszkyt a harcok során nyújtott kimagasló teljesítményéért Mária Terézia-rendre terjesztette fel, az uralkodó pedig saját kezűleg írt levelet a nádorhoz és a Haditanács elnökéhez, amelyben 1809. október 5-én ezredessé nevezte ki, és annak személyes kívánságára — hogy huszárezrednél alkalmazzák — második ezredesként a József-huszárokhoz helyezték át. 1810. szeptember 24-én Szászvárosban kelt Lipszky kérvénye, melyben a Mária Terézia-rendre pályázott. Szemtanúk által igazolt katonai érdemeire, továbbá 26 éves szolgálati viszonyára tekin-tettel kérte az uralkodót, hogy a rend kitüntetettjei sorába őt is vegye fel. Hőstettei között említette meg 1.) az újpalánkai sáncok ostrománál véghezvitt hőstettjét, amelyért kadétból alhadnaggyá léptették elő, 2.) az 1805. december 2-án Austerlitznél nyújtott teljesítményét: egy teljes fél órán keresztül három ellenséges gyalogezred legerősebb tüzében — sok embert és két lovát is elveszítve — a parancs ellenére kitartott, amíg a 2. székely gyalogezred nem sietett segítségükre. További, saját döntésein alapuló hőstettéről külön igazolást is benyújtott. 3.) Az 1809. évi hadjáratban mint a főszállásmesteri hivatal parancsoló törzstisztje, akit József nádor rendelt Győrbe, posztját a legnagyobb igyekezettel és okossággal látta el, és külön tanúsítványt nyújtott be arról, hogy a hadsereg és ezáltal az uralkodó és az állam számára milyen módon járt el. A kitüntetést nem kapta meg, sőt a nyugdíjkönyv szerint semmiféle érdemrendben nem részesült. Magyarország térképének elkészítésére — ami pedig az uralkodó és a katonai hatóságok előtt is ismert volt — a kérvényben nem hivatkozott.

Lipszky a József-huszároknál szolgált ezredesként 3 év 2 hónap 26 napot, majd megromlott egészségi állapotára hivatkozva 1813. január 1-jével nyugállományba vonult. Nyugdíjazási kérelmét testi gyöngeséggel és folytonos betegeskedéssel indokolta, de a rokonai körében és környezetében tett kijelentésein alapuló hagyomány szerint a tényleges szolgálatból kilépését szabadkőműves volta siettette.

1812 közepén a segédcsapattestek parancsnoksága a Kienmayer-huszároknál szolgáló Bubna ezredes tábornokká kinevezését és nyugállományba helyezését javasolta. Ezt az előléptetést az uralkodó nem tartotta indokoltnak, viszont a megüresedő állások mielőbbi betöltését szorgalmazta. Ennek kapcsán az Udvari Haditanácsban megjegyezték Lipszky ezredesről, hogy a lovasságnál ő az egyetlen számfeletti ezredes, és egy ezred vezetésére nem alkalmas, mert szolgálati idejének nagy részét a térképészetnél és térképrajzolással töltötte. Javasolják, hogy őt olyan beosztásba helyezzék, ahol tudományos ismereteit nagy haszonnal alkalmazhatja. A július 26-án kelt uralkodói döntésben is visszatértek a dologra, hogy az általános vélemény szerint nem alkalmas Lipszky egy ezred irányítására, ezért meg kell keresni, hogy hol és hogyan kamatoztathatja haszonnal ismereteit. Erről az uralkodó jelentést kért. A Haditanács előbb ódzkodott hátrányos szakvéleményt adni, de az uralkodó augusztus 6-i ismételt felszólítására végül döntés született: gr. Radetzky, a főszállásmesteri hivatal vezetője szerint Lipszky tudását legelőnyösebben Richter vezérőrnagy háromszögelési osztályán hasznosíthatja. Az ezredes tudományos ismeretei alapján (amelyet többéves térképészeti részvételével szerzett, és amit Magyarország térképének elkészítésével sikeresen kipróbált) a javaslattal a Haditanács teljesen egyetértett. Valószínűleg az új térképészeti feladat kevésbé volt csábító, és Lipszky talán vágyott a vezénylő ezredesi kinevezésre — mivel ezt nem kapta meg, így inkább visszavonult a katonai szolgálattól. 1812. november 12-én terjesztették be az Udvari Haditanács elé az Erdélyi Főhadparancsnokság jelentését az időlegesen invalidusnak talált Lipszky ezredesről, aki kifejezte, hogy szeretné Budán bevárni nyugdíjazását. A tanács megjegyezte, hogy október 18-án rendelte el az uralkodó, hogy Lipszky ezredest a főszállásmesteri hivatal térképező osztályára helyezzék át. Azonban a beküldött jelentés Lipszkyt alkalmatlannak tartotta minden szolgálatra, szem- és emlékezetgyengesége, valamint teljes legyengültsége miatt javasolták nyugdíjazását. Ezt november 24-én az uralkodó engedélyezte, így szolgálati idejének végén hat hét szabadságra küldték. 1813. január 1-jétől normál mértékű nyugdíjat kapott (évi 1200 forintot), amelyet a budai hadipénztár fizetett ki neki. 1814. november 1-jétől azután a nyugdíját a lakóhelyéhez közelebbi pozsonyi hadipénztártól vehette át. A nyugdíjkönyv szerint szolgálatra többé nem volt alkalmazható.

Nyugállományba vonulása után az orvosi tanács által előírt levegőváltozás érdekében először hazai fürdőkben kezeltette magát, majd megerősödve az ott végzett kúráktól, elhatározta, hogy 28 évi távollét után felkeresi hozzátartozóit. Apja a Nyitra megyei praznóci birtokán élt ekkor, és részben betegsége, részben öregsége, és az, hogy még két kiskorú gyermekének neveltetéséről kellett gondoskodnia, anyagilag teljesen tönkretette. A gazdálkodáshoz nem értvén, jövedelme évről-évre csökkent. Lipszky elhatározta, hogy megmenti az enyészettől azt, ami még megmaradt, és kezébe vette a gyermekek neveltetését és a gazdaság irányítását is: először az épületeket hozatta rendbe, majd fokozatosan kiváltotta az elzálogosított birtokokat, azokat feljavította, így nagy áldozatokkal a praznóci kúriát rendbe és jó állapotba hozta.

Ezután figyelmét a család ősi — és nemesi előnevét is adó — szedlicsnai birtokára irányította, amely „szintén elzálogosított és a legnyomorúságosabb helyzetben [volt] ... Az épületek lepusztultak, a földeket elhanyagolták, a legelőket felszántották és teljesen kiuzsorázták, ... a földeket rosszul vetették be és egyáltalán nem trágyázták azokat”.

Hogy teljes figyelmét birtoka rendbehozására fordíthassa, a már jó állapotban lévő és virágzó praznóci birtokot 24 évre elzálogosította (mondván, hogy egy birtokos jobban törődik vele, mint egy bérlő vagy az intéző), és 1816-ban 75 éves apjával és összes ingóságával Szedlicsnára költözött. Ottani birtokuk más kezén lévén, saját házukba nem tudtak visszaköltözni, és Lipszkynek „hosszas procedúrákkal és kellemetlenségekkel” kellett megküzdenie, míg végül tulajdonához hozzájuthatott. Régi roskadozó házát a bérleti díj kétszeresének felajánlásával sem akarták neki visszaadni. Apja nem érhette meg az ősi fészek visszaszerzését, „azt a boldogságot, hogy saját házában haljon meg”, 1816-ban elhunyt. Lipszky kénytelen volt megvásárolni Fleischer százados feleségétől, Bossányi Karolától annak kisstankóci birtokát, 10 000 forintért. Végül, még 1816-ban egyezkedés folytán 5500 forintért sikerült a szedlicsnai birtokot is visszavásárolnia.

A birtokok és javadalmak visszaszerzésekor sok bosszúságban volt része, mint írta „annyi (csak a polgári életben lehetséges) rosszindulatot tapasztaltam, amit még csak elképzelni sem tudtam”. Az ősi birtokon szükséges volt „újból az alapoktól építeni a kúria épületeit is, a földeket több évig trágya vásárlásával javítani, a legelőket fokozatosan minden évben felszántani, trágyázni és rendbehozni”, míg nehéz munkával, nagy kiadásokkal, hosszú idő múltán „újra jó állapotba került a kis birtok”. Számos kisebb-nagyobb javat szerzett, összesen 17 430 forintot költve azokra. Részletes feljegyzései szerint szedlicsnai lakóházát 1820 folyamán 12 997 forint 51 krajcárért építtette át, ez a „rezidenciális ház” elsősorban korszerűsítő átalakításokkal az 1980-as évekig állt, ekkor lebontották. Kiváltások, egyezkedések, perek és vételek útján birtokának értékét saját becslései szerint 37 000 forintig növelte.

A perekben nem szívesen vett részt, nyilván a civil élet katonát rémisztő ármánykodásai miatt. Egy helyen feljegyezte, hogy 1822-ben inkább 1000 forintot fizetett és befejezte azt a pert, amit még édesapja ellen folytatott a Turzó család, és amelyből „semmi csak szekatúra és kellemetlenségek jöttek”.

A birtokán visszavonultan élő és anyagi jólétét folyamatosan növelő nyugalmazott katonatiszt mindennapi életéről keveset tudunk. Janovszky László szerint (aki bizonyára a még élő emlékezetet rögzítette) magába zárkózottan élt, az érintkezésben kimért volt, fölényes, és igyekezett arisztokratikusan viselkedni. Törvényes családot soha nem alapított (bár szolgálata utolsó éveiben, 1810–1812 között Szászvárosból levelezett egy „tisztelőnőjével”, akit Koller Eleonórával azonosítottak a kutatók). Egykori nagy vállalkozásáról, Magyarország minél tökéletesebb térképéről azonban csendes visszavonultságában sem feledkezett meg, miként arról Mednyánszky Lajos 1824. évi vágvölgyi útleírása is tanúskodik:

„[Trencsénből a Vág folyón haladva lefelé] … az egymást sűrűn követő helységek közt felismerjük Szedlicsnát, és megtalálhatjuk benne a tudósnak is, katonának is kiváló Lipszky ezredes kúriáját. A tiszteletre méltó veterán azzal foglalkozik vidéki magányában, hogy amúgy is klasszikus értékű térképeit egy esetleges új kiadásban a tökéletességnek arra a fokára emelje, amelyet hivatalos közintézmény támogatása nélkül talán még egyetlen térkép sem ért el.

Kifejezzük azt a szívbéli óhajunkat, hogy ezt a hazánk földrajztudománya számára oly fontos vállalkozást kedvező körülmények vigyék sikerre, vagy kerüljön az itt rendelkezésre álló anyag megfelelő kezekbe …”

A párszáz lelket számláló kis falu, Szedlicsna még évtizedekig a térképkészítő ezredes miatt került be az útikönyvekbe.

Lipszky a birtokaprózódás veszélyét látva azt szerette volna, ha birtoka halála után is egyben marad. Mivel egyenesági leszármazottak nem örökölhették vagyonát, ezért 1826. január 30-án végrendeletet készített. Ebben mind a szedlicsnai, mind a kissztankóci, valamint a soha meg nem osztott turnai mezőit egyetlen birtokosra kívánta hagyni, ám végrendeletében általános örököseként Lehoczky Zsigmondot, húgának fiát, valamint két nőrokonát, Lehoczky Katarinát és Machula Jozefát nevezte meg örökösnek. (Sajnos ezzel éppen szándéka ellenére cselekedett, mert a közöttük kirobbant pereskedés folyamán morzsolódott fel a hagyatéka).

A családi dokumentumokat és iratokat, az ezüstöt, ékszereket, fegyvereket és könyvtárát arra hagyta, aki az ő „rezidenciális házát” örökli és birtokolja majd. Végrendeletében reményét fejezte ki, hogy könyvtárát, amelyet mindenféle tudományból drága költségen szerzett meg munkáihoz, az örökösök is legfőbb kincsükként kezelik és soha nem fogják megbontani.

Szolgáit is jutalmazni kívánta: az egy éve még nem szolgálóknak évi kommenciójuk egy nyolcadát, a hosszabb ideje szolgálóknak pedig szolgálati évek számával egyező évi kommenciójuk 1/8-át rendelte. Kikötötte azt is, hogy ha valamely örököse pert indít a többi ellen, akkor azt az örökségből zárják ki, és ha valamit kapott a hagyatékból, azt is vegyék tőle vissza. Temetéséről úgy rendelkezett, hogy saját kertjében egy mély gödörbe helyezzék, sírjára jeltelen követ fektessenek.

Sikerekben és küzdelmekben gazdag élete 1826. május 2-án véget ért. 13 napos betegség után „forró betegségben” hunyt el a családi birtokon, Szedlicsnán. Végakaratának megfelelően saját kertjében helyezték örök nyugalomra, két hársfa közé temették el, sírja egy egyszerű felirattal ellátott hatalmas kőlappal fedett. Az utólagos anyakönyvi bejegyzés szerint valószínű, hogy a kis-sztankóci pap, Pohradszky Ádám és a trencséni pap, Dolezsal Sámuel búcsúztatta. Az egyik szlovák szerző szerint szabadkőműves volta miatt nem akart egyházi temetőben nyugodni. Végrendeletéből talán csak a temetésére vonatkozó részt teljesítették örökösei.

1826 augusztusában a Károly herceg 3. sz. huszárezred parancsnoksága 386. sz. levelében kérte Trencsén vármegyét, hogy egy bizottság írja össze a Lipszky által hátrahagyott könyveket, térképeket, terveket és kéziratokat, és ezt a jegyzéket küldjék el az ezredhez. A vármegye kérdésére az örökösök azt válaszolták, hogy Lipszky a könyvekről végrendelkezett, a térképeket, vázlatokat, amelyekből csak néhány darab volt, még életében szétosztogatta barátai és ismerősei között, így halála után semmi ilyesmi nem maradt. A válasz nyilván nem egyezett a valósággal, az örökösök — sejtvén, hogy nagy értéket képviselnek a dokumentumok — eltitkolták az anyag meglétét. Ezt bizonyítja a végrendelet bírósági végrehajtása és a Lipszky-hagyaték pere, amelyet rögtön az ezredes temetése után indítottak. A per harminc évig tartott, 1856-ban fejeződött be a felek megegyezésével, akkorra az örökséget már alaposan megtizedelték.

A végrendelet végrehajtásához készült jegyzőkönyvekhez és a hagyatéki perhez mellékelve volt a hagyatéki jegyzék, inventárium, azonkívül a Lipszky könyvtárából való könyvek és térképek jegyzéke. Ezek alapján elképzelhető a könyvek témája, bár ez nem lehet teljes, mert az örökösök szabadon sáfárkodhattak a javakkal, és mint a bírósági jegyzőkönyvekben kölcsönösen vádolták egymást, mindegyik vitt, amit tudott. A bíróság ugyan elrendelte, hogy az ítéletig mindent vigyenek vissza eredeti helyére, ez azonban nem történt meg. Az egyik jegyzékben 374 szám alatt 400 könyvet írtak össze és összesen 680 térképet soroltak fel, a másik jegyzék szerint csak 361 szám alatt 450 kötetet és 153 szám alatt 750 térképet jegyeztek fel. A legkülönfélébb tartalmú könyvek, többnyire katonai témájúak és a térképészettel, valamint a tudomány más területeivel, így a matematikával, a geometriával, a fizikával, a kémiával, az asztronómiával kapcsolatos munkák voltak a gyűjteményben. Volt néhány filozófiai és történelmi kötet, valamint nyelvi és tudományos szótárak is. A könyvek nagy része német, részben latin nyelvű volt, de egypár más nyelvű munka is volt a könyvtárban.

A térképgyűjteményben térképek egész sorozata volt, gyakorlatilag Európa minden országáról, és más kontinensekről is volt néhány lap. Atlaszok, hadtörténelemhez kapcsolódó tervrajzok és várostérképek (Pest, Bécs, London, Párizs, Mantua stb.) voltak a gyűjteményben.

A Lipszky-hagyaték még fellelhető tárgyi emlékeit 1993–1995-ben igyekeztem felkutatni, és ezekből egy kiállítás-forgatókönyvet is készítettem (muzeológiai szakdolgozatként). Célom az volt, hogy a katonatiszt életét és munkásságát bemutató esetleges kiállítás anyagának összegyűjtését megkönnyítsem. E szándékom megtisztelő módon teljesült, amikor Lipszky kéziratos térképeinek, a Mappa generalis megyei vázlatainak 1997. évi felbukkanása után az Országos Széchényi Könyvtár emlékkonferenciát rendezett a szerző tiszteletére, és a kísérő programként a Térképtárban összeállított kamarakiállítás alapjául ez a forgatókönyv is szolgált. A konferencián elhangzott előadásokat 2001-ben kötet formájában is megjelentették.

***

Lipszky János katonai pályafutásának könnyebb áttekinthetősége érdekében a szolgálati helyek és rendfokozat-váltások (előléptetések) kronológiai sorrendben:

Ugrás a nyitólapra